Beethoven 200
Műsor:
Beethoven: István király – nyitány, op. 117
Reinecke: D-dúr fuvolaverseny, op. 283
Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92
több
Műsor:
Beethoven: István király – nyitány, op. 117
Reinecke: D-dúr fuvolaverseny, op. 283
Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92
több
Közreműködik: Köcsky Balázs – fuvola / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel
Beethoven 1811-ben komponálta István király című kilenctételes kísérőzenéjét August von Kotzebue drámájához, amely az államalapító magyar király életét és a kereszténység felvételének pillanatát idézi meg. A mű a pesti Német Színház megnyitójára készült, és Beethoven magyar vonatkozású kompozíciói között előkelő helyet foglal el. A nyitány ünnepélyes, reprezentatív karakterével a történelmi dráma világába vezeti a hallgatót. A lassú bevezetést követő gyors szakaszban Beethoven jellegzetes lendülete, energikus ritmikája és drámai kontrasztjai bontakoznak ki. A hangzásában a méltóságteljes ünnepélyesség és a mozgalmas, eleven karakter találkozik. A darab nem csupán a színpadi események előkészítésére szolgál, hanem önálló koncertdarabként is teljes értékű alkotás. Klasszikus formai fegyelmével és a romantika irányába mutató drámai kifejezésmódjával idézi meg a történelmi múlt jelentőségét és a közösségi ünnep emelkedettségét.
Carl Reinecke a német romantika jelentős képviselője, akinek zeneszerzői és előadóművészi munkásságát a klasszikus hagyomány iránti tisztelet, a kifinomult formaérzék és a lírai kifejezésmód jellemzi. D-dúr fuvolaversenyét 1908-ban, nyolcvannégy éves korában komponálta. A mű a zeneszerző utolsó alkotói korszakának egyik legjelentősebb darabja, egyúttal a fuvolairodalom kiemelkedő remekműve. Az első, Allegro molto moderato tétel álomszerű, könnyed hangulatával ragadja meg a hallgatót. A fuvola és a zenekar párbeszédében a virtuozitás nem öncélú bravúrként jelenik meg, hanem a dallam természetes kibontakozását szolgálja. A tétel zenei világát a késő romantika gazdag harmóniái és a klasszikus formálás eleganciája határozza meg. A második, Lento e mesto tétel a mű érzelmi középpontja. A fuvola bensőséges, fájdalmasan szép dallama a melankólia és a visszafogott szenvedély világába vezet. A zenekari kíséret áttetsző hangzása érzékenyen követi a szólista vallomásos megszólalását. A finálé a korábbi tételek lírai hangját elevenebb, játékosabb karakterrel váltja fel. A mozgékony ritmusok, a virtuóz futamok és a fokozatosan kibontakozó zenei lendület felszabadult, ünnepélyes lezáráshoz vezetnek.
Elgondolkodtató, hogy Beethoven kilenc szimfóniája közül miért a páratlan sorszámúak váltak igazán népszerűvé. Addig is, amíg választ kapnánk a kérdésre, leszögezhetjük, hogy a VII. A-dúr szimfónia kivételes darabja a beethoveni életműnek. Az 1813-ban közönség elé került – a csehországi Teplicén papírra vetett – kompozíciót maga a szerző is egyik legjobban sikerült opuszának tartotta, nem csoda, hogy már a bemutatón is nagy sikert aratott. Egyik érdekessége, hogy bár első tétele egy Poco sostenuto bevezetővel indul, nincs igazán lassú tétele a darabnak, helyén egy megragadó, variációs Allegretto hangzik el. A szimfónia négy tételében a legfontosabb kohéziós erőt a témák erőteljes ritmikus karaktere jelenti, mely aztán a Scherzo és a záró – szonátaformájú – Allegro con brio során egészen extatikussá teszi a darabot. Nem véletlenül nevezte Richard Wagner a VII. szimfóniát „a tánc apoteózisának”.
– baljos –
tétel a kosárban
összesen:
Lejárt a vásárlási időkorlát! Kérjük, állítsa össze a kosarát újra!